Lion Rampant

Szürke szamár a ködben - Ray Wilkins

Sorozatunk -melyben egykori legendáink, legyen az játékos vagy menedzser Chelsea előtti és főként utáni karrierjét mutatjuk be- immáron a negyedik részénél jár. Ezúttal egy olyan személyre esett a választásom, aki mindkét státuszban megfordult szeretett csapatunknál, azaz rúgta is a bőrt, meg osztotta is az észt. Ráadásul apropója is van annak, hogy -elárulom- Ray Wilkins munkásságát mutatom be ezúttal,  mégpedig az, hogy a hétvégén a Manchester Unitedet fogadjuk és Butch a Vörös ördögöknél is szerepelt játékoskarrierje során. Tévedni emberi dolog. Hajtás után jön az információ cunami, szóval elő a viharkabátokkal.

Ray Wilkins 1956. szeptember 14-én született Londonban, Hillingdon kerületben. Futballista család sarja, édesapja, George is labdarúgó volt, valamint három másik testvére, Graham, Stephen és Dean is. Előbbiek szintén játszottak nálunk, de nem futottak be oly' fényes karriert, mint Ray. Dean sem vitte sokra, ő a Brighton & Hove Albion csapatánál nem jutott feljebb. Wilkins Chelsea nevelés, a felnőtteknél tizenhét éves korában debütált csereként egy Norwich elleni 3-0-ra megnyert bajnokin. A későbbiekben csak elszórtan kapott lehetőséget a nagyoknál az ifjú középpályás, így nem írható az ő számlájára, hogy a szezon végén kiesett a klub a másodosztályba.

A leszereplést követően korábbi kiváló védőnk, Eddie McCreadie lett a csapat edzője, akinek egy felforgatott kerettel -főként a távozók miatt- kellett kivívnia a féljutást. Ekkor 1975-öt írtak, s a skót mester nem volt rest elvenni a csapatkapitányi karszalagot Ron Harristől és átadni azt az ekkor csupán tizennyolc éves Wilkinsnek. McCreadie kénytelen volt a fiatalokra építeni, nem volt más lehetősége. Ebben a szezonban nem sikerült feljutni, tizennegyedik lett a csapat, ám egy évvel később már meglett az első osztályba való kvalifikációt jelentő második hely. Ez a siker nem csak a Chelseare volt kedvező hatással, hanem Wilkinsre is, aki nagyon felkapott játékos lett abban az időben. '77-ben távozott a Kékek kispadjáról McCreadie, aki nem tudott megegyezni a fizetéséről az anyagi gondokkal küszködő klubbal. A következő, 78-79-es bajnoki kiírásban ismét kiesett a gárda az élvonalból, annak ellenére, hogy a vezetők visszahívták Peter Osgoodot a tengerentúlról. Az újbóli kiesés, valamint az eladósodás kapóra jött a Manchester Unitednek, amely klub nyolcszázezer font ellenében leigazolta Wilkinst. Butch százhetvenkilenc alkalommal lépett pályára a Kékeknél, ezen találkozók alatt harminc gólt lőtt.

A Szürke szamár a ködben c. sorozatunk tulajdonképpen innentől kezdve nyer értelmet, mivel most térek rá a középpályás Chelsea utáni karrierjére.  Ahogy a rendőriskola első leckéje is mondja, a tettes mindig visszatér a tett színhelyére, ennek szellemében később Wilkins is hazatért nevelőegyesületéhez, igaz jó húsz évet kellett erre várni. A Manchesterhez való igazolásakor talán nem is sejtette, hogy ő lesz kora Nicolas Anelkaja, mivel nem kevesebb, mint tizenegy klubnál fordult meg játékosként.

Wilkins öt évet húzott le a Vörös ördögöknél. Százhatvan meccsen hét gólt hozott össze saját magának. Első éve eseménytelennek mondható, hadilábon állt a szerencsével, már ami a gólszerzést illeti, igaz nem is ez volt az elsődleges feladata. Három évébe telt, hogy megszerezze első manchesteri találatát. Mondhatni megérte ennyit böjtölnie, mivel az FA kupa döntőjében sikerült minderre sor kerítenie. Igaz az a meccs döntetlennel zárult, viszont az újrajátszást már simán hozta 4-0-ra a United a Brighton ellen, így a serleg is meglett. Egyébként a négyes mezszám volt Wilkinsé a ManU-nál.

Pályafutása során a Chelsea, a Manchester United és a Queens Park Rangers volt azon három csapat, amelynél gyökeret tudott ereszteni Butch, azaz legalább négy évet eltöltött. Több külföldi egyesületnél is megfordult, de nem bírta egyik helyen sem évekig. Anglia és Manchester után jött Olaszország és Milánó. Az MU jó kis üzletet csinált Wilkins eladásával, mivel a vételár -majdnem- duplájáért adták el (másfél millió font) középpályásukat az AC Milannak. Így hát szedelődzködött a Wilkins család és áttették székhelyüket a divat fővárosába. '84 és '87 között szerepelt a Rossoneriknél Butch, hetvenhárom meccs/két gól a mutatója.

Ezekben az években főként olaszok alkották a Milan keretét. Csupán három idegenlégiósuk volt, mindhárman angolok, a védő, Daniel Newman, a csatár, Mark Hateley és a középpályás Ray Wilkins. Csak néhány nevet sorolnék fel, hogy rajtuk kívül kik álltak ekkoriban a klub alkalmazásában. Franco Baresi, Paolo Maldini, Mauro Tassotti. Mint korábban írtam nem jött be Butch számára a külföldi szerepvállalás, de még az olasz meló jónak mondható pályafutását nézve. 1987-re megunta a pizzát, valami extrára, ínyencségre vágyott, így jöhetett a csiga és a Paris St. Germain. Valószínűleg nagyon elronthatta a gyomrát a puhatestű állattal, hiszen csupán négy hónapig szerepelt a párizsi csapatnál. Gyorsan tovább is állt, s visszatért a szigetországba, Skóciába, a Rangers labdarúgója lett.

A skótok nem hazudtolták meg önmagukat, mivel a valaha másfél millió fontért Milánóba szerződő Wilkinst kétszázötvenezerért hozták vissza a ködös Albionba. Itt már jobban ment neki, s szeretett is itt játszani. Mi sem példázza ezt jobban, hogy utolsó a Rangers színeiben lejátszott meccsén könnyek közepette sétált le a pályáról. '89-ben skót bajnokságot és kupát is nyert a Glasgow-i csapattal, ráadásul megadatott neki a legnagyobb öröm, ami érhet egy Rangers játékost, betalált az Old Firm-ön a Celticnek.

Az első találatról van szó

A skótoknál hetven meccs alatt két gólt szerzett. Az egyiket láthattad is. Tíz év elteltével visszatért szülővárosába, Londonba. Állítólag a család nyomására tette mindezt, akik már nem bírták ki az otthoni levegő nélkül. Viszont nem a Chelseahez, -arra még várni kell egy kicsit-  hanem a Queens Park Rangershöz szegődött. 1989-től 1994-ig szerepelt a Loftus Roadon. Ez idő alatt százötvenöt alkalommal számított rá a QPR menedzsere, s nyolc góllal hálálta meg a bizalmat. A '90-es évek elején felröppent egy pletyka, miszerint Alex Ferguson visszacsábítaná őt Manchesterbe a Unitedhez, de ez csak szóbeszéd maradt, semmi nem lett belőle. 1994-ben, az ekkor már harmincnyolc éves Wilkins ismét szedte a sátorfáját, tovább állt a QPR-től, de nem ment messze, csak a Selhurst Parkig, a Crystal Palacehoz.

Ez az állomás két okból is kuriózum a számára, hiszen itt vállalt el először játékosedzői szerepkört, valamint csupán egyszer lépett itt pályára. Azon a bizonyos meccsen eltörött a lába, többet a Palacenál már nem is játszott. Novemberben Gerry Francis elhagyta a QPR csapatát, s Wilkins előző klubja visszahívta a középpályást, játékosedző szerepkörre. Butch elfogadta a felkérést és már első szezonjukban magasra tették a lécet. Nyolcadikok lettek a Premier League-ben és a negyeddöntőig jutottak az FA kupában. Ám a szezon végén elkövettek egy, mint később kiderült végzetes hibát, megváltak ügyeletes góllövőjüktől, Les Ferdinandtól, aki a Newcastle gárdájához igazolt. Wilkinsnek nem sikerült megtalálnia a megfelelő utódot, ami azt eredményezte, hogy a '95-96'-os szezonban a tizenkilencedik helyen végeztek, ami nem jelentett mást, mint kiesést. Butch távozott is az új idény elején, miután Chris Wright megvásárolta a klubot.

Az elkövetkezendő egy évben megfordult a Wycombe Wanderers, a Hibernian, a Millwall és a Leyton Orient gárdájánál is, de sehol sem alkotott maradandót, persze hetek alatt nem is lehetett. 1997-ben gondolt egy nagyot és a stoplist a szögre, a stoppert pedig a nyakára akasztotta. Hivatalosan visszavonult a labdarúgástól, edzősködésbe fogott, ekkor volt negyvenegy éves. Ami meg a válogatottat illeti. Nyolcvannégyszer öltötte magára a Háromoroszlánosok címeres mezét, három gólt lőtt, tízszer viselte a csapatkapitányi karszalagot.

1997-ben a Fulham főállású menedzserének nevezték ki. Segítője, korábbi válogatottbeli csapattársa, Kevin Keegan lett. Ekkoriban a Fulham a másodosztályban szerepelt, s a hatalmas költekezéseknek köszönhetően odaértek a rájátszást érő helyre, viszont a csapat tulaja, Mohamed Al-Fayed az első play-off találkozó előtt menesztette Wilkinst, miután a szezon alapszakaszában elvesztették utolsó három bajnokijukat. A kirúgott edző helyét Keegan vette át, de nem tudta véghez vinni a bravúrt, nem sikerült a feljutás. A Fulham után dolgozott a Chelseanél és a Watfordnál is, mint Gianluca Vialli -Istenem, milyen nagyszerű labdarúgó volt- asszisztense, de koprodukciójuk tiszavirág életűnek bizonyult mindkét esetben. 2003. októberében egy másik Chelsea legenda segítője lett, csatlakozott a Millwall együtteséhez és Dennis Wisehez. 2005. májusában viszont mindketten távoztak, a későbbiekben viszont még igényt tartott a Millwall Butch szolgálatára, mint tanácsadó. A klubok után belekóstolt egy kicsit a válogatottat körülvevő miliőbe is, az angol U21-es csapathoz kérték fel, hogy Peter Taylor szövetségi edző asszisztense legyen. Itt is csupán pár hónapot töltött, s miután Taylor elhagyta az utánpótlás válogatottat, ő is ment.

Hogy keretes legyen eddigi pályafutása, mint játékos és mint edző, visszatért nevelőegyesületéhez 2008-ban, a Chelsea alkalmazta Steve Clarke megüresedett helyén. Talán kijelenthetem, hogy a felsorolt állomásai közül ez az, amiről már nekünk is van fogalmunk, tapasztalatunk, emlékünk. Az Európa Bajnokság után Luiz Felipe Scolari vette át a csapat vezetését, s tudjuk mi lett a vége. Pocsék játék és eredmény (deja vu), nem is csoda, hogy bő félév elteltével menesztették LFS-t. Így történhetett meg, hogy februárban egy Watford elleni Fa kupa mérkőzésen Wilkins, mint a Chelsea FC menedzsere ült a kispadon. Átmenetileg ő töltötte be e posztot, míg a vezetők nem találtak megfelelő edzőt a brazil pótlására. Azt a meccset egyébként 3-1-re nyertük. A Watford gólját Priskin Tamás szerezte, a mi három találatunkat pedig Nicolas Anelka jegyezte. Később Guus Hiddink lett a klub trénere, Wilkins pedig ismét az asszisztens feladatkört töltötte be hasonlóan, mint később az Ancelotti-éra alatt. A 2009/10-es kiírásban dupláztunk, a bajnokságot és az FA kupát is megnyertük az olasz és az angol szakember hathatós közbenjárásával.

Mert ez a mesterhármas...

Mivel ezen tényekkel tisztában vagyunk (remélhetőleg), meg nem is erről szól a sorozat, ezért gyorsítok a tempón. Akkoriban minden szép és jó volt, ment a csapatnak, ám 2010. november 11-én jött a nagy bejelentés, a Chelsea nem hosszabbítja meg Butch szerződését és azonnali hatállyal meneszti a kispadról. Miért? Why? Warum? Pourquoi? Erre a mai napig nem kaptunk választ, de Wilkins sem saját elmondása szerint. Ekkor valami törés ütötte fel a fejét az alakulat játékában, hozzáállásában, s elindultunk szépen lassan lefelé. Lehet, hogy még a mai napig nem sikerült megállnunk, sőt.

És, hogy mivel keresi ma a kenyerét a jó öreg Butch? A Sky Sports kommentátora, főként Bajnokok Ligája mérkőzések során szakért. Időutazásunk a végéhez ért. Dióhéjban ugyan, de igyekeztem összegyűjteni mindent Wilkins pályafutásának azon állomásairól, amikor nálunk és máshol szerepelt. Zárásként Ancelotti gondolatait osztom meg Wilkinsről -amelyet az olasz mester önéletrajzi könyvében találhatunk. Talán így lesz teljes a kép, így érthetjük meg, hogy ő valójában hova is tartozik. "Ray azon kevesek egyike, akik nemes lelkűek, s akinek ereiben igazi, kék, Chelsea-s vér csörgedezik. Nélküle nem nyertünk volna semmit!" A viszontlátásra, a viszontolvasásra!