Lion Rampant

Lakat a szívemen

Hamarosan újabb rangadó elé nézünk, aktualitása lett tehát felidézni az emlékezetes pillanatokat, amelyek valahogy kötődnek a két csapat gárdájához. Nekem megvan a magam története, ahogy mindenkinek, ha ezen két riválisról van szó, az én sztorim viszont egybeesik a kék szurkolóvá válásommal.  Megszokhattátok már tőlem, hogy szeretem a saját, bő lére eresztett stílusomban összeszedni a dolgokat, így tehát csak az álljon neki ennek a műnek, akinek van is ideje végigolvasni. Hajtás után regény következik.

2008 tavasz. Végre megérkezett a pertársaság levele Il Ferro ügyben, éppen ideje volt már! Rezignált, elmosódottan arctalan kora reggeli ábrázattal kezdem bontani a levelet, a sercegő boríték hangja épp úgy ébresztőleg hat, mint a kotyogós zaja, és a belőle kiszűrődő pupillatágító kávéillat. "Örömmel vettük csatlakozási kérelmét..bla, bla, bla...mindent elkövetünk...bla, bla, bla...kérjük a mellékelt csekken..." Harmincezer forint. Menjetek Szibériába rizsföldön gyomtalanítani, még hogy díjtalan. Tudtam, hogy ezek is svindlerek, nem is érdekel. A levél rövid úton a kukában landol és elkezdek inkább az értelmes dolgokra fókuszálni, rádió be, kávé fröccsen a csészébe, meg a szemem helyén éktelenkedő vékony résén át látom, hogy szokás szerint mellé is. Papírtörlő hadrendbe állítva, kávé arcba tolva, rádión hangerő feltekerve. "Folytatódnak a mentési munkálatok a kínai Szecsuán tartományban..." Szerencsétleneket az ág is húzza. "Overdose fölnyes győzelmet aratott..." Áhh, inkább ki is kapcsolom, erre nem vagyok kíváncsi. "Ma rendezik a bajnokok ligája idei sorozatának utolsó, mindent eldöntő mérkőzését, ami angol házi döntő lesz, miután a Chelsea és a Manchester United jutott el a kupát érő 90 perc lejátszásának lehetőségéhez."

Na végre, valami jó hír, este közös meccsnézés. Vannak fenntartásaim, mert egyedül Stonci a Chelsea szurkoló, a többiektől biztos kapja majd az ívet, de csak addig, míg kedvencei meg nem nyerik a meccset, utána biztos elhallgatnak a kritikus hangok. Nem azt mondom, én is imádom az angol focit, de nem igazán van kedvenc csapatom. Persze Stonci miatt Chelsea-t nézünk legtöbbször, hajlok rá, hogy megkedveltem őket. Mióta is szurkoló ez a srác? Nyolc-tíz éve? Valami Flo-t emleget mindig, ő volt a kedvence. El kéne már indulni dolgozni, de nincs kedvem. Lassan egy éve már, hogy megkaptam a kinevezésemet az új pozíciómra, bevallom már egészen természetesen mozgok benne. Vannak persze hátrányai, nagyobb a felelősség, állandó a készenlét, de legalább jó a fizetés és szabadabban kapok olyan lehetőségeket, mint például közös meccsnézés a kollégákkal a cégnél. Ekkora tv-je ugyanis senkinek nincs.

Lassan múlnak a percek a melóhelyen, Stonci szinte elviselhetetlen egész nap. Pörög, mint a buszkerék, szervezi az estét, közben meg az érzelmi skálája a totális letargiától a hippik méla boldogságáig terjed. Tökmag-szotyi-VBK lesz az esti menü végül, csak a főnököm meg ne tudja, lesz mit takarítani meccs után. Rákérdezek az esélyekre, hátha gyorsabban megy az idő, több sem kellett Stoncinak, olyan tempóval kezdi mesélni a véleményét kedvenceiről, hogy ember legyen a talpán, aki érti. Még jó hogy régóta ismerem, így kiosztok artikulációból egy egyest neki, meg egy hideg vizes zsepivel lehűtöm a fejét és mehet tovább a sztori.
"A csoportmeccsek jobban sikerültek a junájtidnak, nekünk sok döntetlen becsúszott. Ráadásul a Schalke-Rosenborg-Valencia trióval kellett volna boldogulnunk, ami azért nem egy illusztris társaság. A junájtid talán csak a Rómával szívott, ráadásul a kiesésesben is összejöttek, igaz, onnan végleg távoztak a digók. Mi a görög félisteneket zakóztuk meg a visszavágón, fúdejó kis meccs volt, aztán az oszmánok majdnem megtréfáltak. Végül aztán ott volt az igazi erőpróba, a pool elleni oda-visszacsapó. Az anfield-en megcsókoltam Riise buksiját, a stamfordon meg Drogbáét. De jó döntőben lenni!"

Valahol belül én is örülök, miközben felfedezek magamban egy fura szívszorongató érzést, aggódás talán? Mi történik velem? Ez is csak egy meccs, egy jó kis döntő lesz este, örülnöm kellene, akkor meg mi bajom? A mindenségit, megszerettem ezt a kék gárdát, rohadj meg Stonci, tudtam, hogy előbb utóbb megfertőzöl. Meg amúgy is, sosem nyertek még BL-t szegények, mekkora lenne, ha éppen most sikerülne nekik, mikor bezártam őket a szívembe? Hatalmas. Sose tudnám lemosni magamról, hogy divatszurkoló vagyok, az tuti. Mindegy, nem is érdekel, úgysem látja senki, hogy mi van bennem, már egészen megszoktam, majd csak elviselem a szurkolói milyenségem kritikáit is.

Végre este, már csak a pálinka-vbk kombó segít ellazulni, mert az idegeim totál szét vannak. Idegesen tolom be az arcomba a focifűszert és miközben a tökmagtörvényeknek engedelmeskedve méretes héjak hullnak le a földre a szám széléről, hevenyészetten körülnézek. Mindenki zsibong, dumál, latolgat, alig értjük egymás szavait. A meccs még el sem kezdődött, de már minden van a padlón, amit fogyasztunk. Bevonulnak a csapatok, gyorsan még egy pálinka, mindenki helyezkedik, "fejezdmárbekezdődik" visszhangzik a csupasz falakon. 5-6 semleges ember szorít az MU-nak, csak azért, hogy Stoncit oltsák, én kiállok mellette, nem elég a bajom a meccs-stresszel, még benne is tartom a lelket. De utálok így focit nézni, minden szituációt másképp ítélünk meg, túl sokan horkannak fel egy-egy MU helyzetnél és túl sok a kéjes kuncogás a kék veszélyeztetések alkalmával.

Huszonhatodik perc, CR villan. A rosseb egye meg, hátrányban vagyunk. Mindegy, sok van még hátra, bármi lehet. Harmincharmadik, b.ssza meg, majdnem egál. Jól van, jó lesz ez! Nem, mégsem, jesszus, óriási a nyomás, kitartás srácok, csak ne kapjunk még egyet! Pár perc van vissza, Lampard robban, GÓÓL! De jó, még a szünet előtt sikerült, kurvára észnél kell lenni. Szünetben kis elemzés a többiekkel, a szavakat néhányan már nehezen találják, köszönhetőnek az elfogyasztott szesz mennyiségének, nekik az érvkészletük kimerül abban, hogy "ézsmámeghogyjobbakavörösök".

Második félidő, végre. A mindenit, de jó szurkolni, bár sose lenne vége! Helyzetek itt, távoli lövések ott, a védők és a kapusok nem hiába kapják a fizut, ez tisztán látszik. 1-1 marad, sebaj, legalább tart még egy darabig a csoda. Az óriási ordibálás már háttérzajként teszi lehetetlenné a mérkőzés hallgatását, egy ideig Stonci vérmesen védte a sportesemények megtekintésének íratlan szabáyait, mely szerint meccsnézés közben meccset nézünk, minden más tevékenység nem kívánatos, de mostanra feladta. Pedig ezt még a csajok is megértik, felfoghatatlan, néhány részeg miért nem képes rá. Az ET sem eseménytelen, Terry fejét aranyba öntjük, olyant mentett megint, Drogba meg örökre beírta magát a BL döntők nagykönyvébe, miután bevágta a győztes gólt kiállíttatta magát. Vége ennek is, még mindig 1-1, tizenegyesek. Stoncival összenézünk, "leszarom, innentől nem érdekel, ha kikapunk, tizikkel nem akkora gáz". Dobunk egy pacsit, elmorzsolunk egy könnycseppet Drogbáért, jó lenne, ha ő is rúghatna, majd belesimulunk a minket eddigre körülvevő rezzenéstelen feszültségbe.

Tévez lép oda először, gól. Franc. Ballack következik, kegyetlenül precíz németséggel végzi el a feladatát, jó az öreg a háznál. Carrick a soros, mit ugrál ez a paprikajancsi, berúgta, és? Beletti-é a staféta, úgy látszik ma a rutinnal operálunk, végül is van benne valami, mert ő is berúgja, ez egyre idegesítőbb. Következhet a metroszexuális CR7, na most nem aggódom, ő biztos beveri. KIVÉDTE Cech, mi van itt? ÁÁÁÁÁÁÁÁ! Óriási ugrálás, öröm, képtelenek vagyunk a továbbiakban ülve maradni, feszülten figyelünk. Lampard is odalép, kegyetlenül remeg a gyomrom, GÓL. De jó, bárcsak Hargreaves is kihagyná. Nem teszi, következhet Ash és higgadtan zörgeti meg a hálót. Nani is beáll a sorba, de jó lenne... Nem lett. Eljött végre a CSK nagy pillanata is, Terry lépdel oda rezzenéstelen arccal a fehér pont mögé a zuhogó esőben, gondosan megigazítja a játékszert, hátralépdel, nekifut és... Elcsúszik. Nem hiszem el. Minket ver az Isten, Stocni romokban, én nem különben. Mi a szar ez az átok? Mindegy, nincs még veszve semmi, ki is következik? Ja igen, Anderson. Fiatal, remélem megremeg a lába, éééés nem. A mindenit, hát mindenki a topon van fejben? Kalou, lássuk, mit csinál a kis elefánt. Beveri, jól van. Az idegeim a talpam alatti tökmagtenger sercegésében évődnek, míg végleg tönkre nem mennek a kiömlött szeszek meghatározhatatlan egyvelegében. Giggs következik, eszerint ők a végére tartogatják a rutint? Van értelme, végül is ő sem hibázik. Fú, meddig tart ez? Jöhet a flegma francia, baszki ennek úgy néz ki a feje, mint aki leszarja az egészet. Igaz, mindig úgy néz ki. Van der Sar beijeszt, Anelka meg szarul lő, kimarad. Vörösmezes tengerré változik a pálya egyetlen másodperc alatt, én meg állok némán és bámulok bambán.

Vége? Tényleg ennyi? Úgy éreztem magam ebben a pillanatban, mint, mikor a szűzlány végre rászánja magát a szerelmével való intim kapcsolatra, és csak utána döbben rá, hogy ez igazából szar volt. Mire körülnézek Stonci sehol, többiek ünnepelnek, kiabálnak, vitatkoznak, a hely totál szétesve, szemét és ganyé mindenhol. Atyaég, ezt órákig fogjuk még takarítani. De hol van Stonci? Nem arról van szó, én sem vagyok túl jól, de neki kicsit belehalt a lelke ebbe a napba. Kóválygok az irodák között, sehol nincs. Kimehetett? Csekkolom a dohányzóhelyet, a bejárat környékét, még mindig sehol. Végül megtalálom az épület mellett guggolva a falnak dőlve. Lekucorodok mellé, de nem tudok mit mondani. Talán esetlenül próbálom vigasztalni semmitmondó szavakkal, de láthatóan nem segít. Elege van mindenből. A szemét kollégákból, akik nem voltak tekintettel az ő meccsnézési szokásaira, a csapatra a vereségért, meg az egész világra, amiért ez most nem sikerült. Sebaj, mondom, lesz ez még jobb, figyeld meg, én nagyon beleszerettem ma a csapatba, örülj annak, hogy már ketten vagyunk. Nem örül. Csak arra tud figyelni, hogy végre láthatta volna a csapatát győzni egy ilyen téttel rendelkező kupában és attól fél, többé már nem lesz ilyen. Könny csúszik a szeme sarkába, én pedig morfondírozok a futball folyásának végtelenségén és a tényen, mond valamit a barátom. Mi a biztosíték, hogy lesz ez még így? Semmi. De utolsó szavaimmal megfogadom neki, hogy a következő szezon minden meccsét együtt fogjuk megnézni, és beszurkoljuk őket még egy döntőbe.

Nem lettem divatszurkoló. Egy orbitálisan nagy csalódás véste be vastagon szedett kék betűkkel a szívembe "Blue is the colour", miközben örökre eldőlt bennem, minden MU elleni rangadó hihetetlen fontosságú meccs.

Mert minden ellenük vívott harc egy kis revans lehetősége a nagy csatáért.